Fénysugár

Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. (Efezus 5:15-16)

Íme, egy történet, amely jól megvilágítja, mennyire fontos az idő, melynek minden perce ajándék számunkra:

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, most már megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága.

Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy, hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. "Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?" morfondírozott, ősz fejét csóválva. Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette.

A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.

Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet. Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt az egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos keze írásával ezek a szavak álltak az oldalon: "Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit." Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva: "Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja."

"Mert én megtanultam, hogy a körülményeim között elégedett legyek..." (Filippi 4,11)

Nem születünk egyforma lelkülettel. Van, aki a szegénységben is tud elégedett lenni; és van, akinek Dárius kincse sem lenne elég, akkor is mindig hiányozna valami.

De még ha vannak is születésbeli különbözőségek közöttünk, azt mondja a Szentírás, hogy meg lehet tanulni elfogadni a körülményeinket. Pál apostol sem olyan természettel született, hogy elégedett tudott volna lenni a börtön körülményei között is. De amikor Filippibben bilincsek közt kénytelen hosszú időt tölteni, már így buzdít: „... én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is...”

Évekkel ezelőtt hallottam Gulácsy Lajos református lelkipásztor, nyugalmazott kárpátaljai püspök egy előadását, melyben külön nagy hangsúlyt kaptak azok az esztendők, melyeket a kazahsztáni lágerben volt kényszerű eltölteni - 7,5 év. Egy rövid történetet hadd idézzek tőle, a hálás és elégedett életre vonatkozóan, hogy milyen nehéz próbák által tudunk csak megtanulni örülni a „van-nak”.

A lágerben esténként sokáig fenn maradtak, beszélgettek, és minden este más-más tartott közülük „előadást”. Ki mihez értett, ki mire emlékezett. Így tartották egymásban a lelket. Egyik este a budapesti Gundel étterem szakácsa tartott „beszédet”. Húsleves gazdagon, töltött káposzta, rakott palacsinta - sok-sok receptet elrészletezett. A sötétben csak a lesoványodott rabok üres csámcsogását lehetett hallani, amikor az egyik rab keserves sírásban tört ki: „Drága feleségem, te finomabbnál finomabb étkeket főztél nekem, és még csak arra sem voltam képes, hogy megköszönjem... Csak jutnék még egyszer haza hozzád, másképp élnék!”

Az Úr Isten megadta, hogy évek múltán valóban hazatérhettek, püspök úr pedig felkereste, meglátogatta ezt a fogolytársát is. Kérdezte annak feleségét: „Hogyan viselkedik ez a betyár?” A feleség pedig nagy sóhajtással válaszolt: „Valóban egy betyár ment el itthonról, de egy angyal jött haza. Azelőtt mindenen morgolódott, semmi sem volt jó neki, most pedig egy pohár vízért is végtelen hálás...”

Vajon miért kell tragédiának történni ahhoz, hogy felismerjük kincseinket, örömeinket? Vajon miért kell ilyen történeteket hallanunk ahhoz, hogy mélyen magunkba szálljunk és elszégyelljük magunkat: Istenem, mire is panaszkodok én annyit, inkább megtanulnék elégedetten élni! Ahogyan püspök úr megfogalmazta: amikor fiatal teológusokkal beszélget, azt szokta mondani: nem kívánok nektek 7,5 év kazahsztáni lágert, de azért 1-2 évre elküldenélek benneteket...
Gyallai Henrietta

A hálátlanság a kevélység leánya, s az egyik legnagyobb vétek; ha valaki háládatos jótevőinek, hálás lesz Istennek is, mert Istentől annyi jóban részesült és részesül a jövendőben is.
Miguel De Cervantes

Elégedettség? Mennyire jellemez téged? Sikerül elfogadni mind a jót, mind a rosszat, mint Jób tette? Sikerül tanulgatni az elégedett lelkiállapotot? Tanulnunk kell ezt. Legalábbis legtöbbünknek biztosan.

Milyen igaza van annak, aki így fogalmazott: "A mai embereket sokkal inkább birtokolják javaik, mint bármely korábbi nemzedéket... Minél bonyolultabbá válik az élet, annál inkább meg vagyunk győződve arról, hogy többre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Ha egyszer megszereztük, amiről úgy gondoltuk, hogy szükségünk van rá, hamarosan újra boldogtalanok leszünk, mert kijön egy újabb modell, ami sokkal csillogóbb... Sokkal kevesebbre van szükség annál, mint gondoljuk, ahhoz, hogy felfedezzük a boldogságot, ha az belülről fakad, és ezzel megtörjük a dolgok szorítását életünkön."

Az igazi hálaadás többet gondol az adományozóra, mint az adományra, és az adományozóért értékeli az ajándékot.

Minden lehetséges annak, aki hisz. (Márk 9:23)

A hit sok mindenre jó. Többek között erőt ad a nehézségek idején, kitartást az élet nagy küzdelmeiben. A következő történet is erről szól:

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat.
Elkezdődött a verseny. De a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: - Oh, de fárasztó! - Sosem fognak feljutni! Vagy: - Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!
A békák kezdtek lemaradozni egyetlen egy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele.
A nézők kiabáltak: - Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza. Csak az az egy haladt tovább kitartóan. Egyáltalán nem akarta feladni! Végül mindegyikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára!

Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka SÜKET volt.

Nem állítom ezzel azt, hogy a hit süket, de azt igen, hogy ha eléggé az Úrra figyelünk, akkor csodálatos dolgokban lesz részünk...

Napi Ige és gondolat levelezőlista

Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak.
Jak 4,17

Az kevés, hogy nem teszek rosszat. Az egész világ így gondolkodik, és meg is magyarázza, hogy ő semmi rosszat nem csinált. Ha nem ölsz meg valakit, akkor már jó ember vagy? Mert nem csinálsz rosszat? Érdemnek tartod, hogy nem cselekszel rosszat? Ebben benne van, hogy nem cselekszel. A semmittevést tartod Isten előtt értéknek? Büszke vagy arra, hogy nem cselekszel rosszat? Ehhez nem kell keresztyénnek lenni. A világ tele van olyan emberekkel, akik vigyáznak arra, hogy ne csináljanak semmi rosszat. Attól nem lesz jobb a világ, hogy te tartózkodsz a rossztól. Majd elköveti helyetted valaki más.

Amikor az ember világra jön, tehetetlen, nem tudja magát ellátni, csak sírni tud. Meg kell füröszteni, melengetni kell, szoptatni kell, tisztába tenni, gondoskodni róla. E nélkül elpusztul. Nem kell bántani, hozzá sem kell nyúlni, egyszerűen csak otthagyni és nem törődni vele. Garantáltan meghal, pedig semmi rosszat nem cselekedtek vele. Mégis meghal, mert nem cselekedtek vele jót.

Kezdd el a jót cselekedni! Győzd le a rosszat jóval. Jézusról azt olvassuk: széjjeljárt jót tévén. Jócselekedetekkel járt szerte az országban. És mi? Emlékezzünk Zákeusra! Jézus bement hozzá, de hallgatott. Csak amikor kész volt jót cselekedni, akkor szólalt meg: Ma lett üdvössége ennek a háznak. Mondhatta volna Zákeus ezt is: Soha többé nem fogok becsapni senkit. Mától kezdve nem cselekszem rosszat. Ez kevés. Ettől még nem lett üdvösségre a házának. A rossz hiánya még nem jó.

Vegyük komolyan az Ige szavát és próbáljuk hétköznapjainkban életre váltan!

Prókai Árpád

Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! Péld 4:23

Milyen a szívünk? Milyenek vagyunk belül? Olykor elrejteni próbáljuk, máskor szívesen kitárulkozunk. Ahogyan viselkedünk, az elárulja bensőnk állapotát. Az alábbi történet gondolkodtasson el kicsit:

Egy régi mese szerint a kisegér a macskától való félelme miatt állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettől kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett.

Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván: - Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív.

Te mitől félsz? Engedd, hogy szíved az Úré legyen teljesen és megtapasztalod, hogy nem a félelem lelkét adta nekünk az Úr, hanem az erőnek, a szeretetnek, a józanságnak a lelkét...

Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz. (Jeremiás siralmai 3:27)

Ha azt gondolod, hogy gyermekeid egyszer csak éretté válnak, és lelki növekedésük hirtelen csak úgy megtörténik", olyan, mint ha azt várnád egy makktól, hogy egyből tölgyfává legyen. Egy tölgyfa felnövekedéséhez időre, fejlődésre és táplálékra van szükség - ugyanez igaz a gyermeknevelésre is. Márpedig minél hamarabb kezded el, annál jobb eredményt fogsz elérni.

"Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz." Ellenkező esetben az idő múlása csupán felkészületlen gyermekeket fog hozni olyan szokásokkal és viselkedéssel, amivel később nehéz lesz boldogulni, amikor az élet elvárja tőlük, hogy felelősséget vállaljanak valamiben. Ebben a metaforában a még gyakorlatlan ökröt közös igába fogják egy már jól idomítottal, így tanul, a munka terhét megosztva, és a másik példáját követve.

A szülők hajlamosak két hibát elkövetni gyermekeikkel. Az első, hogy túlzásba viszik a gondoskodást. Mindent megcsinálnak a gyermek helyett, aztán szemére vetik, hogy lusta. A másik, hogy kevesebbet tesznek, mint kellene. Túl sokat várnak el a gyermektől, ettől a gyermekben az alkalmatlanság érzete támad; csalódott, keserű és gátolt lesz.

A jellemépítés és az önbizalom kulcsa nem az, ha mindent megteszünk helyettük, hanem ha velük együtt végezzük, felelősségre tanítva őket. Az "iga alapelv" két nagyszerű előnnyel jár:
a) Hasznos, mert példaképet biztosít. Tanítsd a gyermeket türelmesen, mint a mester a hozzá szegődött kisinast, szeretettel használd fel a közös munkát arra, hogy bemutasd és átadd készségeidet és szakértelmedet. Becsülni fognak azért, ha a szerszámok, amiket kezükbe adtál, egész életükre szóló szakmai és lelki fejlődésre vezetik őket.
b) Megadja a kapcsolat előnyét. Az együtt töltött idő és a közös munka nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy fejleszd és elmélyítsd azt a maradandó és drága köteléket, mely egymáshoz köt titeket.

Forrás: www. maiige.hu

Az Úré a föld és ami betölti. (Zsoltárok 24:1)

Időnként nem tudjuk, hol a helyünk, kik vagyunk valójában és kicsoda Isten. Talán a következő sorok elgondolkodtatnak:

Olvastam egy történetet egy emberről, aki elvitte a fiát a McDonald’s-ba, és extra nagy adag sült krumplit vett neki. Hazafelé menet a sült krumpli olyan csábítóan illatozott, hogy átnyúlt, vett egy kis darab krumplit a fia dobozából, és megette. A fia mérges lett: „Apa, nem veheted el! Ez az én sült krumplim!” Az apának három dolog jutott eszébe:

„Először is, a gyermekem elfelejti, hogy a krumpli teljes mértékben tőlem származik. Én vittem el a McDonald’s-ba, én rendeltem, én fizettem az ételért, én adtam neki, én viszem őt haza. Egyedül miattam, a Nagy Sültkrumpli-adományozó miatt lehet neki egyáltalán sült krumplija!”

„Másodszor, a gyermekem nincs tisztában azzal, hogy a krumplit bármelyik pillanatban visszavehetném. Másrészt viszont egy egész kamionnyi krumplit vehetnék neki, ha akarnék, mert mindkettőre megvan a hatalmam.”

„Harmadszor, nincs szükségem az ő krumplijára. Könnyedén vehetek magamnak. Ha akarom, száz dobozzal is vehetek magamnak. Csak azt akartam, hogy megtanulja az önzetlenséget.”

Értjük a lényeget?

Először is: minden Istené. Még az életünk is.

Másodszor: az Úr mindent elvehet tőlünk egy szempillantás alatt. Persze annak sokszorosát is adhatná, amit eddig adott, ha úgy látná jónak.

Harmadszor: szeretne önzetlenségre tanítani.

Az imádság nem arról szól, hogy miképpen változzanak meg dolgok körülöttem, hanem arról, hogy miképpen változzak meg én. És ha én megváltoztam, megváltozott a világom is.

Németh Dávid

Az imádságnak akkora ereje van, hogy meg tudja változtatni az ember lelkületét: A szív keserűségét édessé teszi, az ostobát bölccsé, a félénket merésszé, a gyengét erőssé, a vakot látóvá, a hideget forróvá.

Legyen meg a te akaratod. (Mt 6:10)

Hányszor imádkozzunk el mai Igénket, mégis sokszor úgy gondoljuk, hogy a mi akaratunk jobb, mint Urunké. Mert mi jobban tudjuk, mint Ő. Vagy mégsem? Segítsen a következő kis történet mindezt helyre tenni magunkban:

Lent a verőfényes délvidéken két szerzetes olajfát ültetett. - Istenem - így imádkozott az egyik - küldj jó kiadós esőt, hogy a fácska gyökeret verhessen. Isten meghallgatta a kérését. Azután így imádkozott: - Istenem, most küldj napsütést! Úgy lett. Azután kérte, hogy jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban, belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult.

Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi lett a fával. - Hogy lehet az, hogy a te fácskád friss és virágzik? Mit csináltál vele? - Én a fácskát egészen az Isten kezébe helyeztem - felelte a társa. - Azt gondoltam, hogy Isten, aki a fákat teremtette, ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségük. Nem adtam tanácsokat Istennek, hanem csak azt mondtam: - Atyám, a te gondjaidra bízom ezt a fácskát!