Fénysugár

"Mert én megtanultam, hogy a körülményeim között elégedett legyek..." (Filippi 4,11)

Nem születünk egyforma lelkülettel. Van, aki a szegénységben is tud elégedett lenni; és van, akinek Dárius kincse sem lenne elég, akkor is mindig hiányozna valami.

De még ha vannak is születésbeli különbözőségek közöttünk, azt mondja a Szentírás, hogy meg lehet tanulni elfogadni a körülményeinket. Pál apostol sem olyan természettel született, hogy elégedett tudott volna lenni a börtön körülményei között is. De amikor Filippibben bilincsek közt kénytelen hosszú időt tölteni, már így buzdít: „... én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is...”

Évekkel ezelőtt hallottam Gulácsy Lajos református lelkipásztor, nyugalmazott kárpátaljai püspök egy előadását, melyben külön nagy hangsúlyt kaptak azok az esztendők, melyeket a kazahsztáni lágerben volt kényszerű eltölteni - 7,5 év. Egy rövid történetet hadd idézzek tőle, a hálás és elégedett életre vonatkozóan, hogy milyen nehéz próbák által tudunk csak megtanulni örülni a „van-nak”.

A lágerben esténként sokáig fenn maradtak, beszélgettek, és minden este más-más tartott közülük „előadást”. Ki mihez értett, ki mire emlékezett. Így tartották egymásban a lelket. Egyik este a budapesti Gundel étterem szakácsa tartott „beszédet”. Húsleves gazdagon, töltött káposzta, rakott palacsinta - sok-sok receptet elrészletezett. A sötétben csak a lesoványodott rabok üres csámcsogását lehetett hallani, amikor az egyik rab keserves sírásban tört ki: „Drága feleségem, te finomabbnál finomabb étkeket főztél nekem, és még csak arra sem voltam képes, hogy megköszönjem... Csak jutnék még egyszer haza hozzád, másképp élnék!”

Az Úr Isten megadta, hogy évek múltán valóban hazatérhettek, püspök úr pedig felkereste, meglátogatta ezt a fogolytársát is. Kérdezte annak feleségét: „Hogyan viselkedik ez a betyár?” A feleség pedig nagy sóhajtással válaszolt: „Valóban egy betyár ment el itthonról, de egy angyal jött haza. Azelőtt mindenen morgolódott, semmi sem volt jó neki, most pedig egy pohár vízért is végtelen hálás...”

Vajon miért kell tragédiának történni ahhoz, hogy felismerjük kincseinket, örömeinket? Vajon miért kell ilyen történeteket hallanunk ahhoz, hogy mélyen magunkba szálljunk és elszégyelljük magunkat: Istenem, mire is panaszkodok én annyit, inkább megtanulnék elégedetten élni! Ahogyan püspök úr megfogalmazta: amikor fiatal teológusokkal beszélget, azt szokta mondani: nem kívánok nektek 7,5 év kazahsztáni lágert, de azért 1-2 évre elküldenélek benneteket...
Gyallai Henrietta

A hálátlanság a kevélység leánya, s az egyik legnagyobb vétek; ha valaki háládatos jótevőinek, hálás lesz Istennek is, mert Istentől annyi jóban részesült és részesül a jövendőben is.
Miguel De Cervantes

Elégedettség? Mennyire jellemez téged? Sikerül elfogadni mind a jót, mind a rosszat, mint Jób tette? Sikerül tanulgatni az elégedett lelkiállapotot? Tanulnunk kell ezt. Legalábbis legtöbbünknek biztosan.

Milyen igaza van annak, aki így fogalmazott: "A mai embereket sokkal inkább birtokolják javaik, mint bármely korábbi nemzedéket... Minél bonyolultabbá válik az élet, annál inkább meg vagyunk győződve arról, hogy többre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Ha egyszer megszereztük, amiről úgy gondoltuk, hogy szükségünk van rá, hamarosan újra boldogtalanok leszünk, mert kijön egy újabb modell, ami sokkal csillogóbb... Sokkal kevesebbre van szükség annál, mint gondoljuk, ahhoz, hogy felfedezzük a boldogságot, ha az belülről fakad, és ezzel megtörjük a dolgok szorítását életünkön."

Az igazi hálaadás többet gondol az adományozóra, mint az adományra, és az adományozóért értékeli az ajándékot.