"Ugyanolyan lusta vagy, mint az apád!"
Az már első látásra érezhető, hogy a fenti mondat bántó, negatív, ellenséges. De vajon mi ezzel a baj, azon felül, hogy bántó?
1) Egyrészt az, hogy az ilyen mondatok duplán fájóak a másik számára, mert nemcsak őt bántjuk vele, hanem valaki olyat is, akit ő szeret. Merthogy a szüleit és a saját családját ott legbelül mindenki szereti, védi, még akkor is, ha látszólag felnőtti függetlenséget sugároz magáról.
Édesanyám gyermekotthonban dogozik, és ő szokta mondani, hogy minden eldobott, elhagyott gyerekben - és ez felnőtt korban is így van - ott van egy megfoghatatlan, mély szeretet a szülei iránt. Még akkor is, ha eldobták a szülei, és nem ismeri őket. Ezért nagyon óvatosan kell emlegetni a párunk szüleit! A velük szemben felmerülő kritikákat sokkal óvatosabban, finomabban kell kifejeznünk, mint egyébként. És ezt nem azért, mert valami divatos "emberismereti technika" ezt diktálja. Hanem azért, mert mindenki magával hozza a kapcsolatába az "óéletét", azt a tizen-huszonévet, amikor még a szüleivel élt. És az ember nem szívesen veszi, ha azt a családi időszakot - például a szülei felé kapott kritika útján - támadás éri.
2) A másik gond az, hogy egy ilyen mondattal nem tud mit kezdeni a másik, hiszen a támadással nem is őt illetve a tetteit minősítjük igazán. A mondatunk után ugyanis már nem is a saját tettéről gondolkodik, hanem a bántásra figyel, és a szülőjének a megvédésével lesz elfoglalva. Megsértődik, elcsendesedik vagy visszatámad, de egy biztos: nem azzal lesz elfoglalva, hogy változtasson a viselkedésén.
