Egy idősödő onkológus-sebész professzor, aki a gyermekek ágya mellé térdel, hogy szemmagasságban legyen kis pácienseivel, ha beszél velük, és akit a gyerekek, ha akarják, tegezhetnek, operációra készíti fel a 8 éves kisfiút. Közölnie kell a gyermekkel és az ágy másik oldalán rettegő szülőkkel: mindenre számítani kell, lehet, hogy amputálni kell térdtől a lábát a tumor miatt. Ő mindent meg fog tenni, de az operáció alatt kell, hogy meghozza a döntést. Előre nem mondhat biztosat.
A gyermek keserves sírásban tört ki: - Akkor nem fogok tudni focizni, hiába csinálsz nekem falábat. A szülők és a mellettük álló kórházlelkész a visszanyelt könnyeik vasmarkának szorítását érezték torkukon.
A szipogó gyermek könnyes arca azonban hirtelen széles mosolyra derült: - De akkor majd végre anyuéknak meg kell engedniük, hogy lovagolni járjak, mert azt ám falábbal is lehet! - és kacagni kezdett.
A folyosón az orvos belekarolt a lelkészbe, és csak ennyit mondott: - Észrevetted, hogy ebben a rémségben, a kisfiú könnyes arcából ránk mosolygott az Isten? Engem egy ilyen pillanat hetekig éltet...
