Az öreg minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. A vödör megnyugodott, ő pedig leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta.
Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.
