Fénysugár

Szeretet és halál - a két szó látszólag egymástól távoli, sőt egymással szemben álló valóságokat jelöl. A szeretet az emberélet talán legnagyobb értéke, az emberi boldogság legfőbb forrása. Aligha akadhat bárki is, aki ne vágyódnék rá, aki ne érezné olykor a hiányát: akár abban, ahogy őt körülveszi mások szeretete, akár abban, ahogy benne meg-megroppan a szeretet mások iránt.

A halál viszont az emberélet legnagyobb ellensége, végső soron biztos legyőzője, az emberi fájdalmak és félelmek legfőbb oka. Nincs olyan élő ember, akit előbb-utóbb el ne érne, s aki már életében meg ne tapasztalná, hogy szeretteit sorra elragadja tőle a halál rettenetes kényszere. A halál az a hatalom az élők világában, amellyel szemben végérvényesen veszteségre van ítélve minden élő. Vagy mégsem?

Ez a két valóság rejtelmesen és hatalmasan mégis összekapcsolódhat, és olyankor fölsejlenek életünk és halálunk legmélyebb mélyei. "A szerelem erős, mint a halál", kiáltja az Énekek éneke. A "halálos szerelem" példáival nemcsak a művészetben találkozunk, de a valóságban is. Az igazi szeretet le tudja győzni a halált: aki igazán szereti a másikat, az kész akár meghalni is érte. Végességünk velejárója, hogy a szeretetből vállalt halál minden nagyszerűsége ellenére tragédiába fullad: az egymást szeretők nem tudnak többé együtt lenni az élők világában.

Egyszer fordult elő a történelemben, hogy a halált is vállaló szeretet végül örömbe, boldog és teljes, immár halált többé nem látó életbe fordult: Jézus Krisztust az Atya feltámasztotta a halálból. Isten szeretete erősebbnek bizonyult a halálnál. Ezért remélhetjük, hogy legyőzi szeretteink halálát, egykor pedig majd a miénket is.
Ez a tény azonban nem csupán a halált helyezi új megvilágításba, hanem az életet is. Joseph Ratzinger írta: "Csak ha valakinek a szeretet értékesebb az életnél, ha tehát valaki kész az életét szeretetből a szeretet mögé helyezni, akkor képes a szeretet legyőzni a halált, akkor bizonyul erősebbnek annál. Csak akkor nőhet fölébe a halálnak, ha előbb erősebb a puszta életnél." Ha ez megvalósul, akkor a szeretet hatalma kiemelkedett a puszta biológiai erők világából, és azokat a szolgálatába állította.

Egyedül a halálnál erősebb szeretet valósága és reménye indíthat arra, hogy fölébe helyezzük a szeretetet a saját érdekeinknek, indulatainknak. Az élet szeretete a szeretet életében válhat új valóságot teremtő hatalommá - már itt a földi életünkben is.

Lukács László

A halál nem befejezése az életnek, csak egy közbeeső jelenet, átmenet a mulandóságból az örökkévalóságba.

Humbolt

Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel. (Efezus 6:4)

Erősítsd a gyerekeidet minden nap! A gyermekek növekednek, amikor biztatást és megerősítést kapnak a szüleiktől. Ha figyelmet szentelsz a gyermekeidnek, az megragadja őket abban, hogy valami jót csináljanak vagy bemutat nekik egy pozitív karaktert, jellegzetességet; ez munkát igényel, de megéri a befektetést. A bátorítás és a megerősítés az egyik legjobban megtérülő jellem- és közösségépítő része az egymás közötti kapcsolatainknak!
Fejezd ki a szereteted a gyermekeid felé minden nap! Édesapák, ha elhatároztátok, hogy jobb és erősebb kapcsolatot fogtok kiépíteni a gyermekeitekkel, a ragaszkodásotok és a szeretetetek kimutatása elkerülhetetlenül szükséges. Nem vagy egy ragaszkodó, szeretet-kimutató típus? Akkor is meg kell tanulnod! Ez nagyon fontos. Légy eltökélt abban, hogy minden nap adsz a gyermekeidnek őszinte, szerető szavakat, bíztatást, bátorítást, kisebb ajándékokat vagy bármi mást, ami kézzelfoghatóvá vagy kifejezhetővé teszi azt, hogy szereted őket.

Az apák megszentelt élete a fiaknak gazdag öröksége.

Spurgeon

James Watt húsz év alatt fejlesztette ki a gőzgépet. William Harvey nyolc évig dolgozott azon, hogy bebizonyítsa a vérkeringést, és még huszonöt évébe telt, míg meg tudta erről győzni az akkori orvostársadalmat. Sokan alábecsüljük azt, mennyi időráfordítás kell ahhoz, hogy valamilyen maradandó értéket hozzunk létre.

Hajlandónak kell lennünk arra, hogy a dolgok árát ilyen értelemben is megfizessük. A rövidebb utak keresése a türelmetlenség és a gyenge önfegyelem jele. Minden nagy áttörés titka az, hogy végigcsináljuk a dolgokat. Albert Gray mondta: "Minden siker közös nevezője az, hogy szokásunkká tesszük, hogy elvégzünk olyan dolgokat, amiket a kudarcot vallók nem szeretnek csinálni." Ha azt veszed észre magadon, hogy folyton megadod magad az éppen aktuális hangulatodnak, meg kell változtatnod a hozzáállásodat! Fel kell állítanod mércéket, amelyek alapján elszámoltatható vagy. Semmi más nem tanít meg úgy a helyes pályán maradni, mint ha el kell szenvedned annak következményeit, hogy valamilyen kitűzött célhoz nem tartottad magad. Amint az új mércéket felállítottad, kezdj el azok szerint cselekedni, nem a hangulataid szerint; ez segít jó irányba haladni. Az önfegyelem olyan tulajdonság, amit csak gyakorlással lehet elsajátítani. A sikeres emberek megtanulták, hogy azt is meg kell tenni, amihez nincs kedvünk csak úgy magától. Hajlandók elviselni a kényelmetlenséget, nem hagyják, hogy figyelmük elterelődjön, szembenéznek a kétségekkel, és mindennek ellenére megteszik, amit kell.

R. H. Macy, a Macy’s áruházlánc alapítója, kudarcot vallott öt különböző foglalkozásban - először bálnavadász volt, majd kiskereskedő, aztán aranybányász, tőzsdeügynök, később ingatlanügynök - mielőtt rátalált arra, amiben sikert ért el. Amikor megkérdezték tőle, mi tartotta meg a sorozatos kudarcokban és a kudarcok után is, így válaszolt: "Céltudatosság és kitartás." Ez különbözteti meg azokat, akik elérnek valamit azoktól, akik csupán álmodoznak. Ezért írta Pál: "A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk."

Próbálkozás, kudarc, próbálkozás, kudarc... Az egyetlen igazi kudarc, ha többé nem próbálkozol.

Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. (Róma 15:1)

Azt hisszük sokszor, hogy az az erős, aki küzd és győz, aki másokat maga alá gyűr, akit senki nem állíthat meg céljai előtt. Nem mindig van így, sőt. A következő történet is rámutat erre:

Néhány évvel ezelőtt, a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

Aki soha nem enged, soha nem győz.