Biztosan ismerős sokaknak a következő történet: Emberünk fel akarja akasztani a képet a falra. Szöge van, de kalapácsa nincs. Sebaj, a szomszédnak van - ötlik hirtelen eszébe. El is határozza, hogy átmegy és kölcsönkéri.
De kétségek ébrednek benne. És mi lesz, ha nem akarja kölcsönadni? Hiszen tegnap is olyan hűvösen üdvözölt... Talán sietett..., de lehet, hogy csak úgy tett, mintha sietetne, mert neheztel rám. De vajon miért? Én aztán sohasem bántottam meg, egyszerűen képzelődik... meg beképzelt is. Hát nem? Ha tőlem kér valaki egy szerszámot, azonnal odaadom... Hogy lehet megtagadni egy ilyen egyszerű kérést, mint az enyém? Az ilyen alakok alaposan meg tudják keseríteni az ember életét! És még ráadásul azt hiszi, hogy rászorulok a kegyeire!
Átrohan, csönget és dörömböl, pulykavörösen üvölt rá az ajtót nyitó szomszédra: - Tartsd meg a nyomorult kalapácsodat, te senkiházi! Mi ebből a tanulság? Légy késedelmes a szólásra és a haragra egyaránt!
Egy idősödő onkológus-sebész professzor, aki a gyermekek ágya mellé térdel, hogy szemmagasságban legyen kis pácienseivel, ha beszél velük, és akit a gyerekek, ha akarják, tegezhetnek, operációra készíti fel a 8 éves kisfiút. Közölnie kell a gyermekkel és az ágy másik oldalán rettegő szülőkkel: mindenre számítani kell, lehet, hogy amputálni kell térdtől a lábát a tumor miatt. Ő mindent meg fog tenni, de az operáció alatt kell, hogy meghozza a döntést. Előre nem mondhat biztosat. 
Ha nem tudjuk a házban lakó családok többségét rávenni, hogy támogassák a ház felújítását, akkor a ház tönkremegy, a mi lakásunk értéke is csökken, mondta a férj feleségének a számára kudarcot jelentő lakógyűlés után. Szomszédjaik között voltak olyanok, akik semmivel nem törődtek, zajosak voltak, nem takarítottak, udvariatlanok, sőt gorombák voltak a többiekkel. A házban ellenséges hangulat uralkodott. Azt látom már – folytatta a férj –, hogy ezeket meggyőzni nem lehet, hát akkor le kell győznünk őket. Zaklatni és fenyegetni fogom őket, beperlem őket disznóságaikért, rongálásaikért, pazarlásaikért. Rá fognak kényszerülni az együttműködésre!
Németországban egy nagyszabású felmérés során több ezer embert kérdeztek meg arról, hogy miért nem járnak templomba. A válaszok meglehetősen nagy szórást mutattak, de az összegzés mégis egyöntetű volt: A fő okai annak, hogy olyan sokan nem járnak templomba, azok, akik járnak templomba.
Halló! Igen, itt vagyok, éppen a Rákóczi úton araszolok hazafelé - mondta telefonjába a férfi, még mielőtt felesége feltehette volna szokásos kérdését: Most éppen hol vagy? Mikor érsz haza? Régebben, kezdő házas korukban még volt ebben a kérdésben vágyakozó hívás is: jó lesz, ha már itt leszel velem. Mostanra már annyira megszokottá vált, hogy fel sem kellett tenni, a férj köszönés helyett jelentette, hol van most éppen. A válasz is a megszokott volt: jövök hazafelé, a körülmények miatt kiszámíthatatlan, hogy mikor érek haza. Régen fontos volt mindkettőjük számára, hogy minél többet legyenek együtt, igyekeztek elfoglaltságaikat úgy alakítani, hogy minél több idő jusson dolgaik megbeszélésére. Tudtak egymás munkahelyi ügyeiről, nemritkán tanácsot is tudtak egymásnak adni. Napjában többször is hívták egymást telefonon, sokszor csak egy-egy siker, vagy kudarc rövid közlésére, hogy aztán este, mikor már a gyerekeket lefektették, jól megvitassák az esetet. Vacsoránál ugyanis a gyerekekkel beszélgettek, és úgy tárgyalták meg az ügyeket, hogy abba a gyerekek is bekapcsolódjanak. A házaspár azután sokszor késő estig beszélgetett, és gyakran kerültek szóba belső, lelki életükre vonatkozó kérdések is. Sajnos azonban mindenki egyre elfoglaltabb lett, hol az egyik, hol a másik maradt távol a közös vacsorától. A szülők többször hoztak haza munkát, a gyerekeknek sok tanulnivalója akadt, a háztartás rendben tartása is sok időt igényelt. Pedig a feleség éjszakai pihenése rovására minden házimunkát magára vállalt, hogy a többieknek legyen ideje aznapi élményeiket megosztani. Idővel a beszélgetések felületesek lettek, ritkultak, aztán el-elmaradtak. A férj és feleség közötti telefonbeszélgetések mindennapos rutinná, formasággá váltak. A feleség nem tudott meg többet férje munkanapjáról azzal, hogy hallotta, melyik úton araszol most éppen, a férfi meg biztos volt abban, hogy akármikor sikerül hazaérnie, örömmel várják. Ezért aztán annak se volt már jelentősége, ha néhanapján a telefon elmaradt, vagy a "hazafelé" tartó férj még az irodából közölte, hogy éppen most hol araszol. 