Fénysugár

Évekkel ezelőtt elsüllyedt egy hajó a Michigan-tavon keletkezett viharban. A közeli egyetem diákjai azonnal mentőcsapatokat formáltak. Az egyik diák, Edward Spencer tizenhét embert mentett meg a süllyedő hajóról. Amikor kimerülten a szobájába vitték, ezt kérdezte: "Megtettem-e minden tőlem telhetőt? Úgy gondoljátok, tényleg megtettem?"

Évekkel később R. A. Torrey erről az esetről is beszélt egy Los Angeles-i összejövetelen, és a hallgatóságból egy férfi közölte vele, hogy Edward Spencer is jelen van az összejövetelen. Dr. Torrey az emelvényre hívta Spencert, aki már nagyon idős volt, és lassan fölment a lépcsőkön, miközben nagy tapssal köszöntötték. Dr. Torrey megkérdezte tőle, hogy maradt-e valami különös emléke arról az esetről. Ezt válaszolta: "Csak az, hogy az általam megmentett tizenhét ember közül egyetlenegy sem mondott köszönetet."

Tényleg ennyire hálátlan az ember? Én is?

Egyszer egy fiatalember egy őt gyötrő kérdéssel felkeresett egy bölcs embert, aki egy patak mellett élt. Bölcsességét sokszor bizonyította már ez az idős ember, ezért a fiatal bátran fordult hozzá gondjával.

Így szólt: Nézze, én templomba járó ember vagyok. Örömmel hallgatom az elhangzó igehirdetéseket hétről hétre, de annyira restellem, hogy nem sokkal az istentisztelet után már csak keveset tudok felidézni abból, ami elhangzott. Sőt, pár nap múlva általában már semmit. Szeretnék ezen változtatni. Tud nekem ebben segíteni?

Persze! - szólt az öreg bölcs. Menj fiam, hozz nekem vizet ebben a vesszőkosárban. A fiú elindult merített a patakból, de mire az öreghez ért, a kosárban nem volt víz. Többször is leküldte az öreg a fiút a patakhoz, de az egy idő után azt mondta, hogy ennek így semmi értelme. Vesszőkosárral nem lehet vizet hozni.

Mire az öreg így szólt: Ez igaz, de nézd meg a kosarat, mi lett vele. A fiú a kosárra pillantott s így szólt: Ez megtisztult. Látod - szólalt meg végül az öreg - az igehirdetésekkel ugyanez a helyzet. Átmegy rajtad, nem sok minden marad benned, de közben megtisztít.

Egyszer egy ember megkérdezte barátjától: Miért bírálnak mindig a fukarságomért? Mindenki tudja, hogy mindent jótékonysági célokra hagyományozok, amikor meghalok.

A barát egy mesével válaszolt: Volt egyszer egy malac, aki arról panaszkodott a tehénnek, hogy ő mennyire népszerűtlen. Az emberek mindig beszélnek a te szelídségedről és szép szemeidről - mondta a malac - pedig én a tejnél és a túrónál többet adok nekik, sonkát, szalonnát, sörtét. A lábamat még meg is füstölik. Mégsem szeret engem senki. Miért van ez?

A tehén gondolkodott egy darabig, majd így felelt: Talán azért, mert én addig is adok, amíg életben vagyok.

Egy pszichológus körbesétált a teremben miközben stressz kezelést tanított. Amikor felemelt egy pohár vizet, mindenki arra számított, hogy a "félig üres vagy félig tele" kérdést teszi majd fel. Ehelyett azt kérdezte, hogy milyen nehéz a pohár. Majd így folytatta: A tényleges súly nem számít. Attól függ, hogy mennyi ideig tartom a poharat a kezemben. Ha csak egy percig, akkor nincs semmi baj. Ha egy óráig, akkor fáj tőle a karom. Ha egy napig, akkor a karom elzsibbad és lebénul. A pohár súlya nem változik meg, de minél tovább tartom a kezemben a poharat, az annál nehezebb lesz. A stressz és az aggodalom ugyanolyan, mint a pohár víz. Ha csak rövid ideig gondolsz rájuk, nem történik semmi. Ha egy kicsit hosszabb ideig gondolsz rájuk, elkezdenek fájni. És ha egész nap rájuk gondolsz, bénultnak érzed magad - semmit sem tudsz rendesen megcsinálni.

Fontos tehát, hogy megválj a stressztől. A nap folyamán vesd le válladról a terheket, amilyen hamar csak lehet! Ne hordozd azokat még éjszaka is! Tedd le a poharat!

"Ha megvalljuk bűneinket hű és igaz ő, megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól." 1.Ján. 1,9.

A 8 éves Andriska egy csendes délután szökött meg otthonról. Ahogy szülei kétségbeesve keresték, édesanyja meglátta az úttest másik oldalán. Semmivel nem törődve rohant, hogy magához ölelhesse kisfiát, de a gyermek szeme láttára elütötte egy nagy sebességgel száguldó autó. Vérbe fagyva vitték be a házba.
Andriska csak sírt és könyörgött: Menni akarok édesanyámhoz és bocsánatot akarok kérni tőle. De az orvos nem engedhette be a súlyos sérülthez. A leleményes kisfiú fogott egy palatáblát és krétával felírta rá: Anya bocsáss meg. - Ezt vigyék be legalább  Édesanyámnak. - kérte.  A haldokló édesanya a véres kezével letörölte a táblát és meghalt.

Jézus Krisztus meghalt értünk a Kereszten és véres áldozatával eltörölte bűneinket.

Horváth Árpád

Élt egy faluban egy öregember, aki egyik reggel azzal jött haza a templomból, hogy Isten megígérte neki, még aznap meglátogatja. Ezt el is mondta nagy örömmel családja tagjainak. Délután kopogtattak házuk ajtaján. A felesége felugrott, hogy ajtót nyisson, de az öreg leintette: - Maradj, majd én fogadom a vendéget. Biztosan az Isten jött el meglátogatni. Ki is ment, hogy megnézze ki az, de csak egy eltévedt gyermek állt az ajtóban. Megéhezett és kenyeret koldult. - Te zavarod a nyugalmunkat? Nem érek rá veled foglalkozni, mert várom az Istent - mondta az öregember.

Később ismét kopogtattak, de most a felesége ügyesebb volt, s megelőzte férjét az ajtónyitásban. Nemsokára egy áldott állapotban lévő nőt tessékelt be a szobába. De az öreg mérges lett. - Te asszony! Nem megmondtam, hogy nem fogadunk vendéget?! Tudod jól, hogy az Istent várjuk vendégségbe!

Már estefelé járt az idő, amikor harmadszor is kopogtattak. Az öregember sietve ment a vendég elé. Az ajtóban egy koldus várakozott, de a gazda őt is elküldte. Szomorúan visszaült az asztalhoz, s egyre várta az Istent. Majd elnyomta a fáradtság és elaludt. Ekkor álmot látott. Magas trónusán az Úristent látta, aki szomorú volt és így beszélt: - Látod gyermekem, ma nem is egyszer, hanem háromszor látogattalak meg téged. Te azonban mindannyiszor elküldtél...

James Watt húsz év alatt fejlesztette ki a gőzgépet. William Harvey nyolc évig dolgozott azon, hogy bebizonyítsa a vérkeringést, és még huszonöt évébe telt, míg meg tudta erről győzni az akkori orvostársadalmat. Sokan alábecsüljük azt, mennyi időráfordítás kell ahhoz, hogy valamilyen maradandó értéket hozzunk létre.

Hajlandónak kell lennünk arra, hogy a dolgok árát ilyen értelemben is megfizessük. A rövidebb utak keresése a türelmetlenség és a gyenge önfegyelem jele. Minden nagy áttörés titka az, hogy végigcsináljuk a dolgokat. Albert Gray mondta: "Minden siker közös nevezője az, hogy szokásunkká tesszük, hogy elvégzünk olyan dolgokat, amiket a kudarcot vallók nem szeretnek csinálni." Ha azt veszed észre magadon, hogy folyton megadod magad az éppen aktuális hangulatodnak, meg kell változtatnod a hozzáállásodat! Fel kell állítanod mércéket, amelyek alapján elszámoltatható vagy. Semmi más nem tanít meg úgy a helyes pályán maradni, mint ha el kell szenvedned annak következményeit, hogy valamilyen kitűzött célhoz nem tartottad magad. Amint az új mércéket felállítottad, kezdj el azok szerint cselekedni, nem a hangulataid szerint; ez segít jó irányba haladni. Az önfegyelem olyan tulajdonság, amit csak gyakorlással lehet elsajátítani. A sikeres emberek megtanulták, hogy azt is meg kell tenni, amihez nincs kedvünk csak úgy magától. Hajlandók elviselni a kényelmetlenséget, nem hagyják, hogy figyelmük elterelődjön, szembenéznek a kétségekkel, és mindennek ellenére megteszik, amit kell.

R. H. Macy, a Macy’s áruházlánc alapítója, kudarcot vallott öt különböző foglalkozásban - először bálnavadász volt, majd kiskereskedő, aztán aranybányász, tőzsdeügynök, később ingatlanügynök - mielőtt rátalált arra, amiben sikert ért el. Amikor megkérdezték tőle, mi tartotta meg a sorozatos kudarcokban és a kudarcok után is, így válaszolt: "Céltudatosság és kitartás." Ez különbözteti meg azokat, akik elérnek valamit azoktól, akik csupán álmodoznak. Ezért írta Pál: "A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk."

Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. (Róma 15:1)

Azt hisszük sokszor, hogy az az erős, aki küzd és győz, aki másokat maga alá gyűr, akit senki nem állíthat meg céljai előtt. Nem mindig van így, sőt. A következő történet is rámutat erre:

Néhány évvel ezelőtt, a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

Amikor az ember sűrűn betáblázott életet él, minden egyes perccel el kell számolnia. Ilyenkor úgy érzi, arra kell törekednie, hogy a teendők listájáról valamit mindig ki lehessen húznia, folyton a telefonjára kell pillantania, és a következő elintézendő dolog helyszínére kell sietnie. Mindegy, hogy osztja be az ember az idejét, vagy hogy egyszerre hány dologgal tud foglalkozni, soha nem elég az idő, hogy utolérje magát. Két évig ez volt az életem. A gondolataimat és a tetteimet e-mailek, sms-ek, emlékeztetők és túlontúl zsúfolt napirend jellemezte. És bár a belső főnököm mindent megtett, hogy a teleírt napirendem minden egyes pontját teljesíteni tudjam, mégsem tudtam.

Hat évvel ezelőtt egy ráérős, gondtalan, „szagoljunk meg minden egyes virágszálat” típusú kislány személyében ajándékot kaptam az égiektől. Amikor el kellett mennünk valahova, ő biztosan a csillivilli erszényét és a csillámos koronáját választotta. Amikor olyan késésben voltunk, hogy már öt perccel azelőtt ott kellett volna lennünk, nyilván akkor ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik plüss állatkáját is bekössük az autós ülésbe. Amikor gyorsan be akartam kapni egy ebédet valahol, leállt egy idős nénivel beszélgetni, aki szerinte pont úgy nézett ki, mint a nagymamája. Amikor fél óra alatt oda kellett érnem valahova, azt szerette volna, ha menet közben minden egyes kutyánál és érdekességnél leálljunk. Amikor tele volt a napom teendőkkel és reggel hatkor keltem, hogy minden beleférjen, azt kérte süssek tojást de szép lassan, óvatosan kevergessem.

Az én gondtalan gyerekem óriási ajándék volt a feladat-orientált énem számára, csakhogy én ezt nem láttam. Ó nem, amikor az ember rohamtempóban él, csőlátása lesz, és csak azt látja, mi a következő teendője a listán. Bármi, ami nem a listán szereplők kipipálásához tartozik, csak időpazarlás.
Valahányszor a gyerekem miatt el kellett térnem a jól megtervezett napirendemtől, azt gondoltam magamban „Erre most nincs időnk!”. Így aztán a két leggyakrabban elhangzó szó a számból a „Siess már!” volt.
Így kezdtem a mondataimat:
- Siess már, különben elkésünk!
Így fejeztem be a mondataimat:
- Lemaradunk mindenről, ha nem sietsz már!
Ezzel kezdtem a napjainkat:
- Siess már, edd meg a reggelidet!
- Siess, öltözz föl!
És ezzel fejeztem be a napjainkat:
- Siess már, mosd meg a fogadat!
- Siess, bújj be az ágyba!

És bár a „siess már” felkiáltás nem igazán volt hatással a lányom sebességére, mégsem hagytam abba. Talán még többször is mondtam neki, mint azt, hogy „szeretlek”.
Az igazság fáj, de az igazság a gyógyulás útja... és általa közelebb kerülhetek ahhoz a szülőhöz, aki lenni szeretnék.

Aztán egy nap minden megváltozott. Épp a nagyobb lányomat hoztuk haza az oviból és szálltunk ki az autóból. Mivel a nagylányom úgy gondolta, nem a neki megfelelő tempóban haladunk, azt mondta a húgának „Olyan lassú vagy!” Amikor keresztbe fonta a karjait és sóhajtott egy nagyot, mintha csak magamat láttam volna. Földbe gyökerezett a lábam. Nyomulós voltam, állandóan siettettem és sürgettem egy kicsiny kis gyereket, aki egyszerűen csak élvezni akarta az életet. Kinyílt a szemem. Megláttam, hogy az állandóan siető természetem milyen káros hatással volt mindkét lányomra.
Bár reszketett a hangom, mélyen belenéztem a kislányom szemébe és azt mondtam neki “Sajnálom, hogy állandóan sürgettelek. Olyan jó, hogy mindenre hagysz időt, igazából úgy szeretném, ha én is ilyen lehetnék.”
Mindkét gyerekem meghökkenve hallgatta a szavaimat, de a kisebbik lányom arcán látszott, hogy megérti és örömmel fogadja a szavaimat. “Ígérem, hogy mostantól türelmesebb leszek,” mondtam, ahogy megöleltem a kis göndör hajú angyalkámat, aki most sugárzott az anyja ígéretében.

A „siess már” felkiáltást könnyű volt törölni a szótáramból, viszont ami már nem volt olyan könnyű, az az, hogy valóban türelmesebb legyek a mindig ráérő gyerekemmel. Hogy mindkettőnknek könnyebbé tegyem az életét, először is több időt hagytam neki, ha készülődtünk valahova. És még így is, néha elkéstünk. Az ilyen alkalmakkor arra emlékeztettem magamat, hogy csak pár évig fog megtörténni, hogy néha késünk valahonnan, csak addig, míg ő gyerek.

Amikor sétáltunk a lányommal vagy bevásárolni mentünk, hagytam, hogy ő diktálja a tempót. Ha pedig megállt, hogy megcsodáljon valamit, szándékosan félretettem a saját napirendem körül forgó gondolataimat és egyszerűen csak figyeltem őt. Olyan arckifejezéseit láttam meg így, amiket azelőtt soha. Megláttam a puha kezén a gödröcskéket, és hogy hogyan ráncolódik a szeme körül a bőre, amikor nevet. Láttam, hogyan reagálnak rá az emberek, ha leállt valakivel beszélgetni. Láttam, hogy figyel fel egy-egy érdekes bogárra vagy szép virágra. Igazi Megfigyelő volt, arra pedig rájöttem, hogy a világban nagyon kevés és az ilyen Megfigyelő. Pedig nagy ajándék ám! Ekkor jöttem rá, hogy a lányom mekkora ajándék is a zilált lelkemnek.

Immár három éve tettem az ígéretemet, hogy lelassítok, vele egyidően pedig elkezdtem naplót írni, hogy elengedhessem a zavaró gondolatokat és arra tudjak összpontosjtani, ami valóban fontos az életben. Még ma is tudatosan kell figyelenem rá, hogy lassú tempóban éljünk. De a kislányom az élő figyelmeztető jel, hogy miért is érdemes kitartónak lennem. Az az igazság, hogy nemrég ismét emlékeztetett rá.

Nyaralás alatt ketten elbicajoztunk egy fagyizóba. Miután megvettük a fagyikat, leültünk egy padra és a lányom elragadtatással vizsgálta a tölcsérben tornyosuló jégcsodát. Majd hirtelen elkomorult az arca és megkérdezte „Sietnünk kell, anyu?” Sírhatnékom támadt. Arra gondoltam, hogy a sietős élet ejtette sebek talán soha nem fognak teljesen begyógyulni. Ahogy a gyerekem várakozással teli szemekkel, kérdőn nézett rám, tudtam, hogy a választás az én kezemben van. Ülhetek magamba roskadtan azt latolgatva, hogy vajon hányszor is sürgettem már a gyerekemet az életben… vagy örülhetek annak, hogy ma másként próbálok élni. Úgy döntöttem, a mában élünk. “Nem, nem kell sietned, egyél csak nyugodtan” mondtam neki gyengéden. Az arca felragyogott, a vállát felszabadultan leengedte. Ott ültünk egymás mellett és olyan dolgokról beszélgettünk, ami egy hat éves gyereket érdekel. Még az is előfordult, hogy csak ültünk csönben, mosolyogtunk egymásra és figyeltük a körülöttünk zajló életet. Azt hittem, a lányom megeszi a teljes fagyit, de amikor az utoló falathoz ért, feltartott egy kanálnyi csöpögő, olvadó krémet és büszke hangon kijelentette „Az utolsó falatot neked hagytam, anyu!”
Ahogy a jeges krém elolvadt a számban, arra gondoltam, életem legjobb üzltét kötöttem. Adtam egy kis időt a lányomnak, cserébe pedig megkaptam az utolsó falat fagyiját és egy nagyon fontos tanulságot, miszerint a dolgok sokkal édesebbek, a szeretet pedig sokkal könnyebben utat talál magának, ha az ember nem sürgeti folyton a dolgokat.
Legyen szó fagyizásról, virágszedésről, a biztonsági öv becsatolásáról, a tojás feltöréséről, kagylógyűjtésről, katicavizsgálódásról, vagy épp egy jó kis sétáról. Most már nem mondom azt, hogy „Erre nincs időnk”, mert azzal igazából azt mondom, hogy „Nincs időnk élni”.

Ha megállunk és az élet egyszerű, apró örömeit is át tudjuk élni, akkor élünk csak igazán. Higgyétek el, az örömteli életet élők igazi szakértőjétől tanultam ezt!

Én vagyok az út, az igazság és az élet... (Jn 14,6).

Jézusról bizonyságot tenni sokféleképpen lehet. Íme, egy nem mindennapi példa:

Egy angol gazdálkodó több ezer fűzfát ültetett el különleges elrendezésben: helikopterről nézve Jézus szavai rajzolódnak ki belőlük.

Peter Gunner a birtokán húsz éve neveli a fákat, amelyek madártávlatból nézve Jézus szavait idézik: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet" (Jn 14,6). A gazda számítógéppel tervezte meg a fák elhelyezését, a faültetésben önkéntesek segítettek – írja a Christian Post.

"Ez a különleges ültetvény" – mondja Gunner – "olyan, mint az élet: senki sem tudja, föntről nézve milyen. Úgy járjuk végig, hogy nem értjük, pedig van értelme, csak más perspektívából kell nézni." Hozzáteszi: "Valahányszor elrepül fölöttünk egy gép, mondok egy fohászt; remélem, valaki meglátja, és elgondolkodik rajta."